A zenei toplisták mindig is érdekes tükröt tartottak az aktuális trendeknek, de ritkán találni olyan műfaji kavalkádot és véleménymegosztó dalokat, mint amiket Rick Beato elemzett legutóbbi videójában. Most nem klasszikus módon a Top 10-ről volt szó, hanem kicsit kibővítve, hiszen két ismétlődő dal is bekerült a listára, így a 12. helyezettnél kezdődött a visszaszámlálás.
Az amerikai country-rap és a hitelesség kérdése
Az elsőként tárgyalt dal a 10. helyezett volt, I Ain’t Going Back Morgan Wallen és Post Malone tolmácsolásában. Rick Beato gyorsan rávilágított arra, mennyire mesterkéltnek hatnak a szövegek. Már az első sor – „redneck vagyok, mert sört iszom és Skull-t szívok” – erőltetettnek hangzott nála, hiszen, ahogy mondja, az igazi „redneckek” inkább Copenhagent választanak Skull helyett. Ez egyből el is vitte a dalt egy önironikus, sőt, parodisztikus irányba, amit a dalszöveg tovább fokozott azzal a gondolattal, hogy a főszereplő nem „Jézus”, hiszen nem tér vissza. Itt Beato szerint egyértelműen érződik a „Los Angeles-i dalszerző Nashville-t akar játszani” hangulat, amihez egy igazi Nashville-i zenész sosem nyúlna.
A mainstream pop dallamok és a kiejthetetlen dalszövegek világa
A kilencedik helyen Jesse Murf Blue Strips című dala szerepelt. Beato itt már egyértelműen értetlenül állt a szövegek előtt – szerinte néha az sem biztos, hogy egyáltalán angolul szólnak a sorok. A „baby voice” effekt, amit sok újabb popdalban hallani, ennél a felvételnél különösen zavaró, és bár a dallamvezetés nem lenne rossz, ez a hangzásvilág nehezen emészthetővé teszi a dalt. A szövegből csak annyi maradt meg, hogy valaki Malibuban vesz villát, meg hogy a strip clubokban szórja a pénzt – a tartalom nagyjából itt ki is merül.
A tartalmatlan melankólia és a pop-klisék
A nyolcadik helyezett a Maras nevű formáció No One Noticed című dala volt. Ebben a dalban már a refrén is annyira „elmegy a semmibe”, hogy még a domináns akkordok sem oldódnak meg, így az egész egy befejezetlen érzetet hagy maga után. Beato szerint manapság sok zenében tapasztalható ez a „mormogós, suttogó” stílus, amiben igazából nem történik semmi lényegi, de legalább nem túl harsány.
Megtört dallamok és kihagyott produceri lehetőségek
Hetedikként Lil Tekk Dark Thoughts című számát vette elő, ahol szintén hiányolta a dallam lezárását. Kiemelte, hogy egy jól irányzott basszusmenettel vagy produceri húzással, akár Farel kezei alatt, jóval ütősebb lehetne a dal. Itt viszont mintha minden egy kicsit félbemaradt volna.
Autotune és country – ismét Morgan Wallen
A listán újra feltűnt Morgan Wallen a Just In Case című dallal. Bár Beato szerint a hangszerelés kifejezetten jól sikerült, a túlzott autotune és a jellegzetes „nasal” énekhang sokat rontott az összhatáson. Az egész dal egyébként arról szól, hogy a főszereplő nem engedi el teljesen a régi szerelmét, mindig hagy egy kis kaput, „hátha visszahívja az ex”. Témájában semmi újdonság, zeneileg viszont jól megszólal – ha az autotune-tól el tudunk tekinteni.
Furcsa hangok
Az ötödik helyen a Somber nevű előadó Back to Friends című dala kapott helyet. Itt a szerző szerint maga a dal egész hangulatos lehetne, de egy rendkívül idegesítő hanghatás teljesen szétzilálja az élményt. Ez a „kreatívnak szánt” zaj Beato szerint tipikusan az a produceri ötlet, amivel egy jó számot könnyen tönkre lehet tenni.
Túlírtság kontra minimalizmus – Drake és a Nokia
A harmadik helyen Drake Nokia című dala szerepelt, amit Rick Beato azért emelt ki, mert ez az egyetlen olyan track a listán, amit valóban egyetlen szerző írt. A többi ugyanis rendszerint hat-hét szerző közös terméke. Zeneileg pörgősebb, mint az eddigiek, de Beato szerint az ismétlődő refrén, a „Who’s that?” típusú kórus, egy idő után zavaróvá válik, és a dal is túlfut önmagán. Szerinte az első refrén után akár véget is érhetett volna, mert utána csak önismétlővé vált.
Meglepő slágerstruktúra a csúcs közelében
Második helyen újra Somber – Undressed – és itt végre valami pozitívum is elhangzott. Meglepő módon a dalban nemcsak intro, versszak, pre-chorus és refrén van, hanem még jó dallamvezetés is akad. Beato szerint kifejezetten jó hallgatni, sőt, meg is lepte, hogy egy ilyen szerkezetű szám ennyire felkerült a toplistára. Kicsit olyan érzés, mintha visszacsempésztek volna valamit abból, amitől egy popdal valóban dal lesz, nem csak hangminták egymásutánja.
A lista élén: hétköznapiságból mestermű?
Az első helyezett, Alex Warren Ordinary című szerzeménye már-már meglepően visszafogott a jelenlegi trendekhez képest. Zeneileg egy ukulelés, félig akusztikus, félig popos dal, amiben a szerző arról énekel, hogyan lehet a szürke hétköznapokat különlegessé tenni. A hangszerelés egyszerű, a dallam is könnyen megjegyezhető, nincsenek túltolt effektek vagy zavaró autotune-nyomok. Beato kiemelte, hogy végre egy olyan szám került a csúcsra, ahol a hangzás, a szöveg és a zeneiség is harmonizál.
Műfajok és identitás nélkül
Az egész lista elemzése után azonban Beato kicsit tanácstalan maradt: ezek a dalok ugyanis sokszor műfajilag sem besorolhatók, és alig találni bennük bármilyen maradandó zenei értéket. Felteszi a kérdést, hogy vajon bármelyik ezek közül túlél-e akár húsz évet, vagy egyszerűen csak a pillanatnak készültek, aztán a következő hullám már el is mossa őket.
Vélemény: Hová tart a toplistás popzene?
A Rick Beato által bemutatott Spotify Top 10 nagyon jól tükrözi azt a széttartó és identitáskereső állapotot, amiben jelenleg a nemzetközi popzene található. A legtöbb dalban feltűnik valamilyen kompromisszum: vagy a szerzők próbálnak minél szélesebb közönséget elérni, így mindenféle stílust kevernek, vagy a produceri döntések visznek bele furcsa hangokat, amelyek aztán könnyen elidegenítik a hallgatót. Az is szembetűnő, mennyire háttérbe szorul az eredetiség: a legtöbb dal sablonokból építkezik, és csak nagyon ritkán bukkan fel egy-egy valódi dallam vagy szerkezeti bravúr.
A szerzői identitás, amit régen annyira számon tartottak, mára szinte eltűnt. Ezt mutatja az is, hogy a legtöbb toplistás dal szerzői gárdája egy futballcsapatnyi, mégis nehéz felfedezni benne bármi egyedit. A tömeggyártás érzete mindenhol ott van, kivéve talán az első helyezett dalt, ami pont egyszerűségével lóg ki a sorból.
A zenei produkciókban is érzékelhető egyfajta céltalanság – nemcsak a hangzás, de a tartalom szintjén is. Az üzenetek többnyire közhelyesek, a „redneck” karakter, a strip clubos fantáziák vagy éppen az önsajnáló sorok mind-mind instant pillanatokat akarnak megfogni, de valódi ív vagy sztori nélkül.
Kívülállóként nézve, mintha minden arról szólna, hogyan lehet a lehető leggyorsabban trendivé válni, függetlenül attól, hogy mit mond a dal vagy hová tart zeneileg. Ebben a környezetben érthető, hogy Rick Beato sem talált igazán maradandó slágert a listán – és a hallgató sem valószínű, hogy húsz év múlva is ezeket pörgeti majd nosztalgiából.
A streaming-korszakban a toplisták talán sosem voltak ennyire átmenetiek, de pont emiatt nehéz igazi zenei élményt találni bennük. Kicsit olyan, mintha a playlistek is csak a háttérzajról szólnának, nem pedig a zene ünnepléséről.
📚 Szeretnél olvasni magyar nyelvű könyveket a zenélésről, stúdiótechnikáról?
ÚJ weboldalunk: https://szakertoikonyvek.hu/
Kiadónk weboldala: http://www.mpwmedia.hu
🎓 Azonnal elvégezhető online kurzusaink:
http://www.zeneikurzusok.hu
